Tekó Portál

Kárpáti Rita 12. c osztályos tanuló búcsúbeszéde

Néha úgy érezzük, mi vagyunk a legintelligensebb, legkreatívabb, legnagyszerűbb lények az egész Világegyetemben, mégsem érjük el vágyainkat. De ne felejtsük el, ugyanolyan atomi részekből épülünk fel, mint bolygónk leghatalmasabb hegységei vagy galaxisunk legfényesebb csillagai, így mégis bármit elérhetünk.
Tisztelt Tanáraink, Vendégeink! Kedves Diáktársaim!
Mindenkinek van egy útja, amely neki rendeltetett. Utazunk egy életen át. Együtt, egymással, egymás mellett (barátokkal), esetleg magányosan. Az utak olyanok, mint a folyók. Ám minden út ered valahol. A miénk most kezdődik. Négy fal, négy év.
Amikor először beléptünk a kapun – izgalomtól remegő gyomorral – és félénk tekintetünk az itt végzett diákok fotóira tévedt, azt kérdeztük: Vajon így fog csillogni a mi szemünk is, és ugyanezzel a céltudatos magabiztossággal és hittel fogunk innen távozni? De akkor azt gondoltuk: négy év. Négy nagyon hosszú év. Ez maga az örökkévalóság! Ám ami akkor oly messzinek tűnt, most elérkezett. De már nem félünk tőle. Nem aggódunk, mert a mi szemünkben is ugyanaz az elszánt tűz lobog, mint tudjátok, ott a fotókon.
Ha olyan magyarázatot, definíciót, meghatározást keresünk, amely a mai modern, haladó, rohanó világunkban is megállja a helyét, azt mondhatjuk ez a négy év egy üzlet volt számunkra. Mi négy évet adtunk az életünkből, és tanáraink cserébe elénk szórták mindenüket, a kincseiket, titkaikat, önmagukat. A mi dolgunk csak annyi volt, hogy felszedegessük, és magunkra aggassuk ezeket a csodálatos holmikat, ékszereket. Azt adták, mi lényegük. Tudást, tapasztalatot, emberséget, életigénylést, távolságot, esztétikumot és szépséget. Keresztezték egymást útjaink, s négy éven át formáltuk egymást. Nap, mint nap megpróbáltak formát adni az anyagnak, anyaggal kitölteni a formát.
Ám minden anyag különböző: az egyeik képlékeny, jól alakítható, a másik ridegebb, sérülékenyebb. Ismerjük a mondást: Embert faragni belőle!
Egyeseket finoman csiszolva, másokat nyesegetve, megint másokat sajtolva, préselve. Nehéz pálya a tanároké. De higgyék el, nem hiábavaló fáradság. Ha néha reménytelennek tűntünk, önök nem adták fel, s tudják mennyi fortélyt, mennyi apró rezzenést lestünk el?
Lassan útra kelünk, de magunkkal viszünk mindenkiből – szüleinkből, tanárainkból, barátainkból - egy kicsiny darabot, elrejtve itt bent. Tarisznyánk megtelt mindenféle hasznos holmival, Rákóczi Kupák, osztálykirándulások, versenyek, barátságok emlékeivel, nélkülözhetetlen dolgokkal, az élet dolgaival.
Ezek a hála szavai. Köszönettel tartozunk mindazoknak, akik segítették utunkat. Tudom, most azt gondolják, nincs rá szükség. Az igazi jóság nem vár elismerést. Mert valamit igazán szeretni annyi, mint mások boldogságában lelni meg a magunk boldogságát.